Giorgoba

Gyurinak

Szent György Grúzia védőszentje. Mi több, Grúzia róla kapta a Georgia nevet. Vagy pontosabban: a Grúziára használt perzsa Gorgân exonimet – amely „a farkasok földjét” jelentette – az 1096-ban a Közel-Keletre érkező frank keresztesek idomították ilyen formában a saját nyelvükhöz, épp azért, mert az ott megismert harcos keresztény nép védőszentje Szent György volt. Ahogy Jacques de Vitry jeruzsálemi latin pátriárka írja 1225-ös Historia Hierosolymitanájában:

„Van Keleten egy másik keresztény nép is, igen harcos és csatában nagy erejű, amelyet számtalan erős testű harcosa tesz legyőzhetetlenné. … Ezeket georgiaiaknak nevezik, mert különleges módon tisztelik Szent Györgyöt. Őt tartják védőszentjüknek és zászlóhordozójuknak a pogányok ellen vívott harcaikban, s minden más szentnél nagyobb megbecsüléssel vannak iránta.”

És mi több, valószínű, hogy a sárkányölő Szent György lovag figurája és kultusza is éppen Grúziában alakult ki valamikor a 9-10. században, ahogy erről már írtunk és még fogunk is.

Nem csoda hát, hogy Szent Györgynek nem egy, hanem két ünnepnapja is van Grúziában. Az egyik Szent György születésnapja november 23-án, amelyet csak itt, a sárkányölő Szent György születésének helyén ünnepelnek. A másik, vértanúságának napja éppúgy április 24-én van, mint a katolikus egyházban. De mivel ezt az orthodoxok a juliánus naptár szerint számolják, ezért ez a polgári naptár szerint május 6-ára esik, mint ahogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom napja is november 7-ére, vagy a karácsony, december 25. ünnepe is január 7-ére.

Éjszaka érünk a kutaiszi repülőtérre. Felvesszük a bérelt autót, és azonnal indulunk fel a Nagy-Kaukázusba, a világ egyik tetejére, Szvanetibe. Pirkad már, amikor elérjük a Jvari-hágót. Innentől kezdve meredeken emelkedik az út. Mellettünk és alattunk felhők úsznak és folyó rohan, miközben a hajnalban az útra zuhant sziklatömböket kerülgetjük.

Épp időben érünk a nap legnagyobb eseményére, a bikaáldozatra. Mestia tornyai és a szvaneti hegylánc fölött még ködök úsznak, de a várostól keletre már gyémánt fehéren szikrázik a Tetnuldi-hegy, ahonnét az időjárás jön Szvanetibe. Ha reggel már tisztán látszik, akkor tiszta, ragyogó lesz a nap.

Fát vágunk, begyújtunk a nagy vaskályhába. Az asszonyok az este bedagasztott tésztából öklömnyi kis cipókat formálnak és sütnek meg a kályha tetején.

Lassan érkeznek a szertartás résztvevői, házigazdánk, Paata unokatestvérei és sógora, összesen négyen. A negyedik vezeti kötélen a fiatal bikaborjút. Sorban felállnak mellette, gyertyákat gyújtanak. Paata egy tálcára teszi a kis cipókat, közepükbe szúrja a gyertyát, s a felkelő nap felé fordulva imádságot mond Szent Györgyhöz. Közben lassan háromszor körbefordul. Ekkor a legidősebbik unokatestvér veszi át a szertartást. A gyertyával finoman megpörköli a borjú szőrét elöl, oldalt és hátul, felkészítve őt az áldozatra. Paata körbekínálja a cipókat, mindenki vesz egyet-egyet. Giorgi mindenkinek tölt a vodkából. Felemeli a poharát, és elmondja, milyen nagy nap ez a mai, Szent György napja. Mindenki iszik egy pohárral. Aztán kezdetét veszi a bikaáldozat.

A video első 5 perce a szertartás. Utána kb. 5 perc a bika lekötözése. A véres rész a 10. perctől kezdődik

A mestiai Szent György templomban kilenckor kezdődik a liturgia. Bár ekkor még csak gyülekeznek a népek. A templom körüli temetőben köszöntik halottaikat, aztán belépnek a templomba, sorban megcsókolják az ikonokat, gyertyákat gyújtanak és imádkoznak előttük, beszélgetnek egymással. A ministráns fiúk megérkeznek, a szentélyben beöltöznek, fontosságuk tudatában ki-be járnak. Aztán a szentélyből csöndes mormolás hallatszik, mintha már régóta folyna a szertartás. A pap kilép, egyenként meghajol és rövid imát mormol az ikonok előtt. A liturgia csak valamikor tíz óra tájban kezdődik el, de úgyis órákon át tart majd.

A templomot, ha volt is középkori előzménye, nagy mértékben restaurálták és átépítették, valószínűleg a kommunizmus idejének elhanyagoltsága után. Van azonban két eredeti és igen értékes ikonja, ahogy a száz körüli szvaneti kis templom mindegyike őriz néhány évezredes ikont. A szvaneti múzeumban lévő hasonló ikonok korából ítélve az itteni két ikon is a 11. századból származik. Domborított ezüstből készültek, ahogy a régi szvaneti ikonok többsége. Mindkettőt nagy tisztelet övezi, gyertyák sokaságát gyújtják előttük, épp ezért nehezen fotózhatóak, védőüvegükön becsillog a fény. Az egyik egy Szent György-ikon, amelyen a szent lovag az ikonográfiai fejlődés korai fázisának megfelelően sárkány helyett még embert öl, a keresztényüldöző Diocletianus császárt. A kép keretén felül Szűz Mária és Keresztelő Szent János könyörög Krisztushoz egy szokásos Deesis-jelenetben, oldalt két másik lovagszentet – talán Szent Teodort és Szent Demetert – látunk elölnézetből. Az ikont több rétegben borítják a ráaggatott fogadalmi láncok, érmék és keresztek.

A másik korai ikon egy nagy kereszt, amelyet rászegecselt aranyozott ezüst lapokon jelenetek borítanak. De nem Krisztus életének vagy passiójának jelenetei, ahogy szokás, hanem Szent György legendájának epizódjai. Hiszen maga a legenda is itt, Grúziában alakult ki a 10. század körül. A kereszt tövében szigorú tekintetű arkangyal áll.

A jelenetek a közeli Nakipari falu templomának freskóit juttatják eszembe. Ott a helyi nemesek bízták meg 1130-ban Tevdore „királyi festőt” Szent György passiójának megfestésével. Mintha a mestiai kereszt kicsi képei az ottani hatalmas, színpompás freskók emblémaszerű rövidítései volnának.

És erről eszembe jut az is, hogy hiszen Nakipari templomát is Szent Györgynek szentelték. Nyilván ott is lesz ma délelőtt ünnepi liturgia. Autóba ülünk, átmegyünk oda.

És valóban, a templom körül ünneplőbe öltözött férfiak állnak. Egy nagy kondérban bika húsa fő. A kondér mellé helyezett fejéből látszik, hogy sokkal nagyobb termetű állat lehetett, mint a mi bikaborjúnk. Belépünk a templomba. Az előtérben idősebb férfiak végeznek laikus szertartást, kenyeret és bort ajánlanak fel a szellemeknek. Közben a templomban több pap részvételével folyik a liturgia. Az ajtóból fiatal pap videózza őket. Körötte gyerekek sürögnek-forognak kicsi gyertyákkal, nagy élvezettel gyújtják őket egymás után és szúrják be a gyertyatartó állvány homokjába.

Szent György grúz passiójának jelenetei a mai olvasó számára már nehezen érthetőek. Értelmezésükben segít egy 17. századi illusztrált verses grúz Szent György-passió, amelynek kéziratát a grúz akadémia tette közzé a neten. A szöveg ősforrása egy bizonyos Passicrasnak tulajdonított 5. századi Szent György-passió, amelyet a 6. században apokrifnak nyilvánítottak, s ettől fogva csak a kereszténység peremvidékein, így a Kaukázusban is terjedt különféle fordításokban. A 10. századi grúz változat ehhez Szent György halála utáni csodáit teszi hozzá.

A passió a közel-keleti kéziratokra jellemző fonatos díszes kolofonnal kezdődik. A Kappadókiában született György igen sok katona fölött parancsolt.

Datianus (más változatok szerint Diocletianus) császár összehívta vazallus királyait, és elrendelte, hogy aki a pogány istenek ellen szól, azt kegyetlenül kínozzanak halálra. György a császár színe előtt felszólal az istenek ellen és dicsőíti Krisztust.

Györgyöt cölöphöz kötve kínozzák, testét vas karmokkal marcangolják, de mindez nem árt neki.

A császár egy belül tüskés vas ládába záratja Györgyöt, és nagy súlyokat helyeztet rá, de ez sem árt neki.

Györgyöt kerékre kötözik és vas kardok között forgatják, hogy széthasogassák, de ez sem árt neki. A kínzások közül ez a leglátványosabb és ezért a legtöbbet ábrázolt a szvaneti ikonokon és freskókon. Utána még Athanasius mágus is meg akarja mérgezni, de a méreg sem árt neki. Ezért Athanasius is keresztény hitre tér, mire a császár lefejezteti őt.

György látszólag beleegyezik, hogy áldozzon Apollo szobra előtt, de temploma ajtajához érve kihívja őt, vallomásra bírja, hogy ő maga a Sátán, majd leparancsolja őt a föld mélyére.

György megtéríti a császár feleségét, Alexandrát, akit ezért a császár lefejeztet.

Györgyöt megfosztják fegyvereitől. Három különböző módon végzik ki, de mindháromszor feltámad.

Szent György megszabadítja a fiúcskát, akit a törökök raboltak el Mitilénéből, és egy pasánál szolgált kávétöltögetőként. Erről az epizódról már korábban is írtam.

György életre kelti Jovist, a a 460 éve halott pogányt, aki tanúságot tesz Krisztusról

György lefejezése

Szent György és a sárkány. Ez az epizód, Szent György legendájának legismertebb motívuma még nem szerepel a Szent György-passióban, csak a 10. századi Grúziában került bele a legendába. Ahogy megírtam, Szent György a legkorábbi képeken még embert öl, többnyire magát Diocletianus császárt, mintegy túlvilági igazságtételként. Csak Grúziában kontaminálódik a vele többnyire párban ábrázolt Szent Theodorral (mint a nakipari freskón is), aki viszont sárkányt öl, és ez a motívum lassanként Szent Györgyre száll át.

A kézirat lezáró lapján, mintegy a sárkány által megihletve, a cethal-sárkány által lenyelt Jónást látjuk.

Vacsorára fűszeres lében főtt bikaborjúhúst eszünk. Szent György napján a tósztok az ősöknek szólnak, „akik meghaltak, hogy Grúzia szabadon élhessen”. Vacsora közben pedig beállítanak barátaink, a mestiai öregfiúk énekkara, útban batumi fellépésükre, hogy elénekeljék nekünk Szent György szvan himnuszát.

A halottak kapui

Gubbio Olaszország legszebb középkori kisvárosa. Akit nem győz meg a Monte Ingino oldaláról, a városháza fölötti Montefeltro-palota kertjéből feltáruló látvány, az a város kapuinál felállított tábláknak kell higgyen, amelyek olaszul hirdetik ugyanezt. És van is benne valami.

Gubbio két helyről lehet ismerős a magyar olvasónak. Az egyik a gubbiói fordólt farkas története, ki bódog Ferencnek miatta fordóla nagy szölédségre, mint az 1440 körüli Jókai-kódex, az első magyar nyelvű könyv írja. A másik pedig az Ubaldo-kolostorba visszavonult Severinus páter és a halottak kapui, amelyeket Szerb Antal Utas és holdvilága horgonyzott le a magyar irodalmi köztudatban.

A halottak kapuit Ellesley doktor hozza szóba Folignóban, ahol Mihály lábadozik:

– Tudja, a dolog úgy volt, hogy én Gubbióban voltam városi orvos, mielőtt idekerültem a kórházhoz. Egyszer egy beteghez hívtak, aki úgy látszik, súlyos idegbajban szenvedett. A Via dei Consolin, ebben a teljesen középkori utcában lakott, egy sötét, öreg házban. Fiatal nő volt, nem Gubbióból való, nem is olasz, nem is tudom, milyen nemzetiségű lehetett, de jól beszélt angolul. Nagyon szép nő volt. A házbeliek elmondták, hogy a nőt, aki mint fizető vendég lakott náluk, egy idő óta hallucinációk gyötrik. Az a rögeszméje, hogy éjszaka nincs bezárva a halottak kapuja.

– Micsoda?

– A halottak kapuja. Tudniillik Gubbióban ezeknek a középkori házaknak két kapujuk van. Egy rendes kapu az élők számára és mellette egy másik, keskenyebb, a halottaknak. Ezt a kaput csak akkor bontják ki, mikor a koporsót kiviszik a házból. Azután megint befalazzák, hogy a halott ne jöhessen vissza. Mert úgy tudják, hogy a halott csak ott jöhet vissza, ahol kiment. A kapu nincs is egy szinten az utcával, hanem mintegy egy méterrel magasabban, hogy ki tudják adni a koporsót az utcán állóknak. A hölgy, akiről beszélek, egy ilyen házban lakott. Egy éjszaka arra ébredt, hogy a halottak kapuja kinyílik, és belép rajta valaki, akit nagyon szeretett, és aki rég meghalt. És attól kezdve minden éjszaka eljött a halott.

Mihály aztán el is megy Gubbióba, hogy találkozzék ezzel a halottal és azokkal, akik szerették őt.

A katedrálisból kijövet, a Via de Consolira kanyarodott be. – Ez az utca, amelyről Ellesley beszélt – gondolta. Erről az utcáról csakugyan sok mindent el lehetett hinni. Feketén ódon, kietlen, szegényesen méltóságteljes középkori házaiba az ember olyan lakókat sejtett, akik már évszázadok óta csak dicsőbb múltjuk emlékének élnek, kenyéren és vízen…

És csakugyan, mindjárt a harmadik házon ott volt a halottak kapuja. A rendes kapu mellett, a földtől egy méter magasságban, egy keskeny, befalazott gótikus kapunyílás. A Via dei Consolinak csaknem minden házán van ilyen; más nincs is az egész utcában; ember különösen nincs.

A halottak kapuit ma is láthatjuk a Via dei Consolin végighaladva. Azonosíthatjuk őket keskeny, magas gótikus íveikről, és arról, hogy amelyik be van falazva, annak falazata különbözik a ház falának elegáns kváderköveitől. Többnyire olcsóbb anyaggal van berakva: téglával, törmelék vagy terméskővel. De van több is, amelyik meg van nyitva ablaknak vagy ajtónak. Hiába, amióta az emberek nem otthon halnak meg, a visszajáró lélektől legföljebb az ügyeletes orvosnak kell tartania a kórházban.

A halottak kapuinak legszebb, leghangulatosabb felvonulási útvonala azonban nem is a Via dei Consoli, hanem a mögötte húzódó Via dei Galeotti sikátor, amelyikre a főutca épületeinek hátsó homlokzata néz. A főutca ünnepélyességének nyűgétől megszabadult utcácska szabadon kanyarog, szűkül és tágul, emelkedik és süllyed, ahogy a homlokzatok, kiszögellések és kapuk kiadják. Fölötte ívek sokasága vezet át az egyik oldalról a másikra, szintén ahogy a középkori tulajdonosok szükségét érezték rövid utat nyitni a túloldali kertjükbe, vagy összekapcsolni házukat a jó fekvése miatt elvett szomszédasszonyéval. A sokszoros átépítések miatt itt kevesebb halottak kapuja maradt meg épségben, mint a főutcára néző túloldalon, de azok olyan hangulatos utcára nyílnak, ahol – különösen ha kigyúlnak az esti fények – bármikor felbukkanhat egy egykori házába bebocsátást kereső szellem.

De vajon csakugyan arra szolgáltak-e a halottak kapui, hogy a halott szelleme ne találjon vissza egykori házába? Tudjuk, hogy egyes archaikus társadalmakban a halott lelke még egy ideig – néhány hétig, negyven napig – a környéken bolyong, életre vágyik, s ha kell, ezt az élőktől veszi el, tehát ártalmas, úgyhogy különféle módokon védekezni kell ellene. A régi Itáliában azonban ilyen elképzelésről, a halottak távoltartásának rítusairól nem tudunk. Tudunk viszont a halottak egy másfajta kapujáról – sőt halottak és élők kettős kapujáról –, amely Szerb Antalnak is eszébe juthatott volna, ha logikusan végiggondolja mindazt, amit a könyv harmadik részében az etruszkok halálkultuszáról ír.

A halottak kapui nemcsak Gubbióból ismertek, hanem a szélesebb környékről, Umbriából, Toszkánából, Marchéból, Észak-Lazióból is, tehát pontosan arról a vidékről, ahol valamikor az etruszkok éltek, majd kultúrájukat továbbadva csöndesen beolvadtak a latinizált lakosságba. Feltehető tehát, hogy etruszk hagyományról van szó. Márpedig az etruszk nekropoliszokban szintén szokásos a sírboltok kettős kapuja: egy valódi az élőknek, akik beviszik a szarkofágot és a sírmellékleteket, s egy festett vagy faragott ál-kapu a holtaknak, akik szellemek lévén azon keresztül vonulnak be dicsőségesen a túlvilági életbe.

Az ál-kapuk mellett gyakran szárnyas kapuőrök is állnak fáklyával vagy kalapáccsal, akiket a feliratok Charunnak neveznek. Ezek a görög Khárón révész etruszk megfelelői, akik azonban nem a Léthé folyón szállítják át a lelkeket, hanem az ajtót nyitják meg kalapácsukkal a halottat kísérő – vagy a halott által lovon vezetett – ünnepi menet előtt, ahogy ezt az etruszk szarkofágokon is látjuk.

Az etruszk halottak kapui tehát nem kijáratok az élők házából az immár nemkívánatosnak tekintett halott számára, hanem épp ellenkezőleg, ünnepi bejáratok a felmagasztosult halott számára egy magasabbrendűnek tekintett transzcendens világba. Nem a halott visszatérését akarják megakadályozni, hanem bevonulását felmagasztalni, és a belépésre még nem méltó élőknek útját állni.

Az etruszk halottkultusz és barlangsírok elenyésztével kettős bejáratuk is odalett. De mintha az történt volna, hogy az etruszkok utódai olyan fontosnak érezték a halott túlvilági átlépésére szolgáló ünnepi ajtót, hogy azt immár saját házaikon reprodukálták. Ez egyszersmind magára vette a koporsó kiadásának fizikális funkcióját, valamint utólagos magyarázatként a halott visszatérése megakadályozásának babonás funkcióját is.

Sokatmondó azonban az a középkori forrás, Assisi Szent Klára Fiorettijének második fejezete, amely szerint Klára, amikor elhatározza, hogy titokban Szent Ferenc rendjéhez csatlakozik, a halottak kapuján keresztül hagyja el a családi házat. Ilyenformán egyfelől meghal addigi élete, családja és e világ számára, másfelől azonban egy magasabbrendű életre lép át, ahogy az egykori etruszk halottak is, ami a halottak kapujának eredeti funkciója volt.

És ez ad tágabb kontextust egy olyan „halottak kapuja” számára, amelyről nemrégen írtam. Egy 1418-ban Gubbióban készült oltárképről van szó, amelynek két főszereplője Remete Szent Antal és Szent Lőrinc, de jelenetei evilág mint a gonosz által gyötört pusztaság és a jó halál mint egy magasabbrendű transzcendens élet kapuja közötti ellentétet mutatják be. És kapu maga az oltár is, hiszen ezeknek a több ikonból összerakott korareneszánsz itáliai oltáregyütteseknek a funkciója, akárcsak előképeiké, az ugyancsak több ikonból összerakott bizánci ikonosztázoké, éppen az, hogy bezárt kapukként, tükör által homályosan, arról a transzcendens valóságról tanúskodjanak, amelyet a túloldalukon megtapasztalni remél az, aki majd a maga idején átlép oda. Az oltárt állíttató és azt címerével díszítő gubbiói polgár éppúgy, mint a halottak kapuit állíttató etruszk elődeik.

Benedetto Bonfigli: Totila elfoglalja Perugiát, 1454, részlet. Galleria Nazionale dell’Umbria